A szeretet feltétel nélküli, a párkapcsolat nem az

Vannak az életnek olyan aspektusai, amiket csak földön fekve látni.

Éppen mély fizikai és lelki fájdalomban (kiégés, testi remegés, nem evés, nem alvás, zavarodottság), regresszióban voltam egy párkapcsolat hirtelen, ám szükséges lezárása után, amikor Martin megkért, olvassam át a harmadik könyvének (700 oldalas angol nyelvű) kéziratát, amely annak a képzésnek az anyaga, amit jómagam is elvégeztem Martinnál, hovatovább írjak ajánlást a weboldalára és a könyvbe. Eleinte nem fogadtam ezt a felkérést örömmel, gyengének és motiválatlannak éreztem magam ehhez, sőt épp egy külföldi elvonulásra indultam, hogy visszaszerezzem és újra érezzem a testemet és önmagamat, s a tánc, a mozgás és a természet által oldjam a testem szorongatta traumát, tompultságot, beszorultságot, szétszakadást, élettelenséget. 

Megfogalmaztam az ajánlást, majd megköszöntem neki, hogy az anyag ilyesfajta összerendezését elvégezte, mert akkor lassacskán elkezdem magamnak átültetni magyarra, és beépítem a segítői munkámba. Martin reakciója "Ne hülyéskedj, hogy magadnak akarod lefordítani, fordítsd le többeknek, juttasd el a magyar emberekhez, hogy a saját anyanyelvükön olvashassák, és minél többen használhassák! Egyébként, tudod, mikor írtam a könyveimet? Szakításaim után."

Elkezdtem. Lelkesen. Aztán volt, hogy szenvedtem. Volt, hogy azt mondtam, most dobom ki az egészet az ablakon, annyira tömény, sok és bonyolult. Folytattam, mert volt bennem valami, ami mégis vitt. Nem adtam fel. Lelkes lettem újra. Néhány modult végigsírtam, más modulokban jókat mosolyogtam, megint máshol aha-élménnyel lettem gazdagabb (például lépésről-lépésre visszaolvastam saját kiégésem történetét). Aztán már élveztem is. Volt, aki azt mondta "Ah, nem lehet ezt egyedül megcsinálni, ekkora anyagot, meg önkéntesen, ingyen, hülyeség, hagyjad a francba!", "Uhh, ezt a mennyiséget, 2 év alatt dolgoznak, csapatban egy ekkora könyvön.", "Martin is 3 év alatt írta meg, ez nagyon sokáig fog tartani, biztosan be akarod ezt vállalni?". Folytattam. A fő- és mellékállásom melletti szabadidőmet ezzel töltöttem. Mivel otthonról dolgozom, úgy éreztem magam, mintha mindvégig elvonuláson lennék. A négy fal között. Ez egy belső út. Egyre szélesebb. Sőt eszembe juttatta Ian D. Robinson Az úton egyszer meg kell halnod című könyvét. Egy tibeti közmondás szerint minden zarándokút egyben egy belső utazás is, ahol szembesülünk önmagunkkal, a fényünk és erősségeink mellett a felhalmozott mocskunkkal, a gyarlóságunkkal, a korábban elkövetett hibáinkkal, a tehetetlenségünkkel, a saját érzéseink és felelősségünk magunkévá tételével, a félelmeinkkel, és azok valós vagy hamis eredetével is, és így tovább. Aztán ehhez hozzátevődött Martin meglátása, miszerint az integrál személyiségek mivel nehezen találnak hasonló társakra, vagy zavaros párkapcsolatokba bonyolódnak, sokszor inkább kivonulnak a világból is, például a saját kis világukba begubózva, fókuszálva könyvet írnak vagy fordítanak. Úgy is mondhatjuk, ez az egyik "árnyék"-uk.

Ha a tudatod tiszta, más is tiszta: tisztán látsz, tisztán hallasz, tisztán érzékelsz, tisztán érzel, tisztán beszélsz, tiszták a cselekedeteid, tiszták a kapcsolataid, tisztítod a tested, a bőröd, a tered ...

Elmozdultam. Változott a belső megélésem önmagam értékelése kapcsán, és kimozdultak bennem a "nem szeretek látszódni", a "nem vagyok elég (jó)", a "nincs itt helyem", a "nem bízom a saját intuíciómban" és az "eladom magam egy illúzióért" hiedelmeim: vállalom magam; elég jó vagyok; megvan a helyem; tiszták a megérzéseim; csekkolom a realitást; erő, hogy mélyen érzek; kitartok és szívós vagyok; nem befolyásol, ki mit gondol, megyek az utamon; tisztán érzem, milyen az elkötelezettség; bizonyosság és elégedettség van. Olyanná vált nekem ezzel a könyvvel foglalkozni (nem csak a tényleges tartalma miatt), mint mindennapos terápiába menni. Majd fizikálisan is elvonultam, messze hegyekbe, kanyonba, térkép, internet, telefon, s a kultúránk és a megszokott hétköznapiság által nyújtott fogódzók, biztonság és kényelem nélküliségbe.

Egyedül, egy olyan állapotba, ahol összeért a természet ereje, bizonyossága, a manipulálatlansága és ajándéka a saját erőmmel, bizonyosságommal és ajándékaimmal. Ki kell menni néha a "világból", hogy egymásra maradjunk önmagunkkal. Ráláttam arra és áthullámzott rajtam az, mikor billentem ki, estem vissza és nem láttam tisztán, ugyanis egy bizonyos ponton megakadt a folyamatom, és a való életben ismét elkezdtem a saját köreimet futni, igaz, valahol magasabban, mégis hasonlóképpen, ahogy annak előtte. Majd, ösztönből s aztán belátásból, magamra mondtam igent, és az önfelvállaló működésre, újra meg tudtam élni, ki vagyok én, amikor nem a másik elképzelése, fantáziája vagy egy világába beolvasztandó rész vagyok, és annak akarok megfelelni. Megéltem, hogy milyen félelem és szégyen nélkül, hitelesen, tisztán és szívből magamhoz kapcsolódni, hogy mennyire szeretek és kegyes is önmagam társaságában, figyelmében, szeretetében lenni nekem és amikor és ahogyan másokkal kapcsolódom, másoknak is. 

Kauzális.

Maga a fordítás 9 hónap alatt született meg. A kezdeti nehézségek ellenére mondhatni "szépen kihordtam". Sosem felejtem el, májusi éjszaka volt, amikor az utolsó mondatot begépeltem. Kimentem a konyhába, kinyitottam a hűtőt: "KAUZÁLIS KEFÍR". Becsuktam. "Hogy mi??". Kinyitottam újra, nézett szembe velem a hűtőből a "kauzális kefír". "KAUZÁLIS...KAUZÁLIS..." mondogattam magamban némán, és meredten bámultam a kaukázusi kefír dobozát.

Ekkor ismertem fel: befejeztem a fordítást.

Aztán Martin egy budapesti workshopján egy magyar férfi beleforgatott a könyv angol verziójába, és kertelés nélkül megkérdezte "Ugye a magyar könyvbe nem ezeket a néhol homályos, meg kis méretű, olvashatatlan ábrákat teszitek?". Egyből beleegyeztem, hogy "nem, persze".

A szeretet feltétel nélküli.

Vagyis, újabb több hónapos munka elé néz/tem/ünk. Ekkor a volt férjem, Barna (tipográfus, grafikus, az Ampersand kiadó alapítója), aki szintén önkéntes alapon, és a szabadidejét erre áldozva, felajánlotta a segítségét, és az összes ábrát újra elkészítette, egységesítette, esztétikussá és olvashatóvá tette. Az ő szakértelme és ötlete alapján készült a szerkesztés, tördelés, a design. Rengeteg javaslatot tett, miközben tovább bíztatott engem is, feladatokat osztott rám, én is őrá ( 😊 ) és minden percben együtt arra fókuszáltunk, hogy egy napon, egy minőségi könyvet adjunk át nektek. Összedolgoztunk, délelőtt, délután, este, éjszaka, jóban-rosszban, könnyedben és nehézben...

Mély hálával tartozom neki, mert, tudjátok, a könyv születésének folyamatában a legjelentősebb megélésem ez volt: a vele való egyértelmű, célorientált, minőségi, működőképes, szép, szeretetteljes, gördülékeny és végtelenül emberi együttműködés (amit fiatalon, a házasságunk alatt sajnos nem igazán tudtunk megteremteni). Tanultam, tőle, a könyvkiadásról, a szerkesztésről a korrektúrázásról, a kommunikációról, tanultam magamról, és mindvégig áramlott bennem és körülöttem a feltétel nélküli szeretet vansága. A koronáját ennek az együtt lüktetésnek pedig a 21 éves fiúnk, Soma, tette be a térbe ezzel a mondatával "Nagyon örülök én ennek, és büszke vagyok rátok, anyukám." 

Kívánom, hogy minél többen ébredjünk, és érjünk össze ajándékainkkal, s osszuk is meg azokat egymással. Mert mi van, ha "egymáson kívül, semmink nincs". 

Szeretettel: Kiss Renáta

#szeretet #minőség #érték #változás #életcél #megújulás #valódiság